Turi Attila építészeti stílusára mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy unalmas. Jellegzetes, karakteres, meghatározó. Lélegző, élő építményeket tervez, melyek együtt élnek a tájjal a benne lakókkal. Együtt alkotva szerves, organikus egységet. Budakalász és Devecser főépítésze, idén az év építésze díjat vehette át. Rész vett a devecseri és kolontári épületek újraépítésében. Akkor még mesterével, Makovecz Imrével.

Budakalász főépítésze volt 12 évig. Idén újra ön tölti be ezt a posztot. Mik voltak az elképzelése akkor? Mit akart és mit tudott ebből megvalósítani?
Nem voltak terveim, nem akartam főépítész lenni. Miután elkészült a Faluház, felkértek, hogy a faluból is alkossak valamit, valami jobbat. Egyetlen elképzelésem volt, és ez a taktikám is a mai napig. Szerettem volna a példamutatáson keresztül segíteni, nevelni az embereket. Addig van értelme bármit is csinálnom, ameddig hiteles tudok maradni. Annak már semmi értelmét nem látom, hogy jogszabály és paragrafus huszárként dolgozzam, mint főépítész. Nyilván a fővárosban, vagy egy megyei jogú városban ez fontosabb, de egy ekkora településen ez teljesen máshogy működik.

Jelen esetben ez most Budakalászon, hogy áll?

Újra kell gondolni sok mindent, köztük rendezési tervi kérdéseket is. Ezek sokszor majdhogynem nevetséges apróságok. Az építésüggyel kapcsolatos jogszabályok legalább felét úgy, ahogy van, ki kellene dobni a kukába. De nem csak erről van szó.  Van egy régi meggyőződésem, amivel most bizonyára, nagyon sok embert kétségbe fogok ejteni. A jövőben azt kellene mondani, hogy a huszadrangú kutyaütők által, aprópénzért tervezett, vacak házak kisebb beépítettségi százalékot kapjanak. Családi házak esetében ez harminc százalék. Amennyiben színvonaltalan a terv, legyen ez az arány mindössze húsz százalék.  Tudom, a kérdés az, ki dönti el, hogy jó-e az épület? Van építészeti tervtanács, felkent, hiteles emberekkel, akik azt tudják mondani, hogy te pajtás ez, rendben van, illeszkedik, te pedig olyan béna vagy öcsém, hogy maradjál ilyen apró és észrevétlen. Abban a pillanatban rend lenne a szakmában.

Mégis mi kell ahhoz, hogy ez megvalósulhasson?
Egy merőben más szemlélet. Két évvel ezelőtt, az eltávolításom legfőbb indoka az volt, hogy túl sok házat tervezek. Persze hiába mondtam, hogy az évi százötven kiadott építési engedélyből, legfeljebb kettő az enyém. Ezt talán nem a piac lenyúlásának szokás nevezni. Az megint másik kérdés, hogy ezek egy kicsit feltűnőek, és megismerik őket. Már bocsánat, de ez mást minősít nem engem.  Mindig is úgy gondoltam, és gondolom a mai napig is, példát kell tudni mutatni az embereknek. Így gondolkodik a főépítész. Tizenkét év alatt annyit értem el kis túlzással, hogy a házaknak szabott színük van, nincs „milkalila”, nincsenek divatszínek és nem úgy néz ki egy ház, mintha egy női fehérnemű lenne kifordítva.
A tetőt pedig piros agyagcseréppel kell lefedni. Merthogy nálunk, itt ilyen. Gondoljunk csak arra, sokat fizetünk azért, hogy eljussunk Horvátországba, Szantorinire, vagy, hogy megnézzük Andalúziában a híres „pueblos blancos” fehér falvakat.  Ezek tulajdonsága, hogy gyakorlatilag egyszínűek. Szantorinit szerintem mindenki ismeri. El tud ott bárki is képzelni egy piros tetős alföldi parasztházat? Magyarországon persze minden további nélkül lehet görög falut építeni. Vagy említhetném a mediterrán típusú házakat, amik nálunk soha nem léteztek. Ez a fajta gagyiterrán, ami Magyarországon létezik, ilyen nincs is a mediterránumban. Valamilyen béna kezű valaki találta ki és azóta rengetegen meg vannak ezért őrülve, mert úgy gondolják, ha ilyen házat építenek, az olyan mintha egész évben nyaralnának.

(Turi Attila kiállítása Budakalászon)

Mégis kinek a felelőssége, hogy ma Magyarországon ez számít divatosnak?
Az én felelősségem is igen.  A mi felelősségünk építészeké. Én a szakmával és saját magammal is nagyon szigorú vagyok. Az én gyengeségem is, hogy ezeket nem irtom ki gyökerestől. Magyarországon bizony nem jókedvűségből, vagy úrhatnámságból építkeznek az emberek. Azt kell mondjam, sokkal jobban odafigyelnek az emberek például egy autóvásárlásra, mint házuk megépítésére. A férfiak, csak a pénzt látják benne. Otthont, életet csak az asszonyok tudnak teremteni. A férfiak – sajnálom, mert a saját fajtámról beszélek – ostobák. Nem értenek a dologhoz. Főépítészként tehát a felelősségem az, hogy megértessem az emberekkel, mielőtt építkezni szeretnének, legalább egy órát szánjanak, rá, kérdezzék meg a főépítészt.

Mennyire jellemző, hogy megkeresik a fogadóóráján, és milyen ügyekben?
Elég sokan megkeresnek. Alaprajzokba, például nem igen szoktam beleszólni, mert kis túlzással azt mondom, ha nem a WC-n keresztül mászik be a lakásba, akkor már olyan nagy baj nem lehet. Azt azért nem hagyom szó nélkül, ha élhetetlen elosztású lakásokkal találkozok. Ha az a kialakítás egy család életében lehetetlen állapotot teremt. Nekünk építészeknek van egy erkölcsi felelősségünk. Talán mondhatom, hogy mi vagyunk a legtartósabb hatással emberekre. Mert abban a rosszul megtervezett, vacak lakásban kell leélnie egy családnak az életét. Nem mindegy, hogy megszenvedi, elviseli, vagy örömmel él otthonában. Most nyilván az emberek azt gondolják, egy orvos vagy egy a jogász sokkal nagyobb hatással bír. Persze, ha hirtelen adódik a baj, az orvos segítsége közvetlen és életet mentő. De az építészek, mi, szépen lassan, mint a maró lúg tudjuk szétszedni valakinek az életét és ezt a fajta felelősséget nem hiszem, hogy túl sokan végiggondolják. Ez ugye egyfajta szolgáltatás is. Azt a fajta meghatározást, hogy művészek lennénk, egyáltalán nem szeretem. Erről a részéről nem beszélgetünk ez természetes. De annak is természetes dolognak kell lenni, hogy olyan minőségű terveket produkálunk, amitől nem nyomorultabbá tesszük azt, aki kényszerből építkezik, hanem legalább elviselhetővé tesszük ezt a folyamatot számára.

Visszakanyarodva pályája kezdeti szakaszához azt nyilatkozta egyszer a Faluházról, hogy „története és minden egyéb miatt a Faluház az egyik kedvenc, ennek az 1996-os megépítése volt a fordulópont a pályámon” – miért?

Mindig beszélünk a szabadság eszméjéről. Hogy az ember szabad. Közben persze jól tudjuk, hogy számos kötöttség – lelki, fizikai, társadalmi – gúzsba köt bennünket. Akkor, hogy is van ez a szabadság? Talán mindannyian vissza tudunk emlékezni, olyan meghatározó pillanatokra – ha szerencsések vagyunk -, amikor szabadon döntve, elhagyva a régit egy új útra léptünk. Nekem ilyen volt a Faluház. ’96-ban Harcsa Lajostól kaptam a megbízást egy tanulmány- és egy engedélyezési terv elkészítésére, amikor valamilyen hihetetlen csoda folytán ötvenmillió forintot nyert Budakalász a Belügyminisztériumtól. Nem is értettem, azt hittem elírtak egy nullát. A tervek nagyon hamar kellettek. Én pedig szemtelen zsarolást vetettem be. Nem tetszett a ház. Át akartam tervezni. Belementek. Összesen két napom volt rá. Nyilván a nyomás, és ez a helyzet, a nagydumájú szabad döntés hozott elő belőlem valami olyan dolgot, amivel már előtte is próbálkoztam. Átterveztem és valami új, valami más született. Ebből egy maníros, „Makoveczes” épület született. Nem mintha tagadnom kellene a drága mestert, hisz ez nem így van. Az életem már csak így fog lefolyni, én a mester tanítványa vagyok, de ez akkor rossz manír volt. Mikor kész volt, kihívtam mesteremet. Végignézte hosszan az épületet, elmerülten, majd azt mondta: „Jó, akkor most elmondom hol a hiba.” Persze én szerettem volna egy-két jó szót is, erre azt felelte: „Mit mondjak jót, persze, hogy jó. Arról lehet mondani valami kis kritikát, ami alapvetően jó, de akkor elmondom, hogy hogy lehetett volna jobban. ”

Ön is keresi a hibát az épületekben?
Mindig látom. Ez egyfajta átok. Mindig az az érzésem, ha egyszer elégedetten hátradőlök, akkor végem lesz. Látom a saját és mások hibáját is, de elsősorban a magamét. Nem túl jó önreklám azt mondani, hogy huszonöt év alatt csak hibás épületeket sikerült terveznem, de őszinte ember vagyok, és főleg magammal kíméletlen.

Önmagát, a saját építészeti stílusát hogyan jellemezné?
Mindenképpen élő, vagy organikus építészeti stílus és ennek, egy kisvárosi vagy falusi műfaja. A sors mindig úgy hozta, hogy valamilyenfajta települési szövetbe kellett terveznem. Nekem nem adatott meg az, ami drága mesteremnek, hogy önálló épületeket tervezzek. Akár egy templomot, mely majdnem független környezetétől, önmagában áll, a fákkal beszélget. Mindig igazodtam valamihez. Egyébként szükségem is volt, és van rá, hogy valamit folytassak. Az, hogy ez felfogásában organikus, egyszerűen, ránézésre meg lehet mondani. Nagyjából természetes anyagokból van, de építettem már Törökbálinton vasból és fémből üzemépületet, de mégis organikus épületnek gondolom.

Bizonyára nem lesz olyan könnyű beszélgetni róla, hiszen a közelmúltban hunyt el mestere Makovecz Imre, akinek személye és munkássága is jelentős hatással volt az ön pályájára. Hogyan emlékszik rá, hogyan találkoztak, milyen hatással volt önre?
Hogy alapvető hatással? Ezzel nem mondok semmit. Az, hogy a sors vagy a Teremtő Jóisten megadja az embernek azt a kegyet, hogy egy ilyen emberrel együtt dolgozhat, egy levegőt szívhat, az nagyon-nagyon dolog. Hogy ez megadatott, ez is a szabad döntéseknek egy apró momentuma. Másodéves egyetemista koromban tartott egy előadást a kollégiumban, és akkor azt mondta, akinek szüksége van segítségre, nyugodtan forduljon hozzá. Összeszedve minden bátorságomat – annyira bátor nem voltam – Pásztor Erikát toltam magam előtt, ketten mentünk a mesterhez, aki akkor az erdészetben dolgozott akkor száműzetésben. Bekopogtunk és ő a szokásos, határozott orgánumával: „ Mit akarsz kisfiam?” – kérdezte. Elemi kérdés és erre elemi dolgot kellene mondanom, gondoltam akkor. A világ leghülyébb válasza jutott eszembe. Azt mondtam, szeretném tudni, hogy kell házat tervezni. Emlékszem a nézésre, amivel végignézett a és szerintem azt latolgatta, teljesen és menthetetlenül flúgos vagyok-e. Végül elküldött, hogy olvassak egy két könyvet és három hónap múlva referáljak. Én persze háromszor elolvastam oda-vissza, kijegyzeteltem, megtanultam kívülről-belülről, majd visszamentem. Aztán a harmadik kérdés után kiderült, nem a könyv a lényeg. Ez egy próba volt. Persze, fontos elolvasni, de nem ez volt a kérés, hanem hogy vissza megyek-e.  Mert számtalan eset volt a Mester életében, amikor amíg dumálni kellett tömegek jelentkeztek, de ha már le is kellett tenni valamit az asztalra, ami ugye macerás, meg pénze és időbe is kerül, akkor huss, a világ négy égtája felé futott a magyar értelmiség. Megváltani azt nagyon tudjuk. A tutit elmondani? Azt még jobban tudjuk. Elérni kicsi, apró dolgokat, például, hogy tizenkét év alatt piros tető legyen a házakon? Nem olyan nagy dolog csak kellett hozzá tíz év.