A hatalmi egyensúly átrendeződésének igénye puskaporos hangulatot teremtett a 20. század első évtizedeiben. Így Gavrilo Prinzip lövései elindították a modern kor első nagy háborúját. Vilmos császár ígéretével ellentétben a katonák nem tértek haza a falevelek lehullására, és a négy évig tartó vérengzés sokkolta Európát. A szövetségi rendszerek már évtizedek óta szemben álltak egymással: a pozícióit megőrizni akaró Nagy-Britannia, Franciaország Oroszország az antant vezető erejét adta, míg a gyarmatbirodalmat kiépíteni vágyó Németország a Bakán felé terjeszkedni kívánó Osztrák-Magyar Monarchiával a Központi Hatalmakat alkotta.

A nagy háború után a győztesek a korábbi diplomácia elveknek megfelelően mindent a vesztesekkel akartak kifizettetni. Wilson amerikai elnök hiába vetette fel a népek önrendelkezési jogát. Tizenkét pontja, amelyben ő a béke stabilitását látta, nem talált meghallgatásra. A nagyhatalmak egy olyan békét akartak tető alá hozni, amely hosszú időre megvédi őket a vesztesek revánsától.

A 19. században ébredező nemzetiségeink egyre erőteljesebben követelték jogaikat, köztük az elszakadást. Az antant hatalmak területi viszonzást ígértek Olaszországnak és Romániának, ha csatlakoznak a központi hatalmak ellen vívott háborújukhoz. A cseh, horvát és szerb emigránsok is építették kapcsolataikat az első világháború alatt.

A béketárgyalásokra csak 1920 januárjában hívták meg a vesztes magyar felet. A delegációt vezető Apponyi Albert gróf pedig hiába érvelt a Kárpát-medence egységes földrajzi-gazdasági egysége mellett. Teleki Pál hiába készítette el a Vörös Térképet, jelölve a területeken a többségi nemzetiséget, a nagyhatalmak nem hallgatták meg érveiket.

1920. június 4-én a Trianon palotában aláírták a magyar kormány képviselői a békediktátum. 282 ezer négyzetkilométerből alig több mint 93 ezer maradt meg, 3,5 millió magyar került az ország határain kívülre. Sokan közülük a határ mentén éltek, egy tömben, így igazán értelmetlenné tűntek az új határok.

Nem volt olyan ember a Csonka-Magyarországon, akit ne érintett volna a békediktátum: szülőházak, rokonok, ismerősök, sírok, gazdasági érdekeltségek, utazási élmények, irodalmi emlékek kerültek egy tollvonással idegen impérium alá. Az ezer év ezer szállal fonódott egymásra, és a fonalak egy pillanat alatt elszakadtak.

Az új, nemzetállamnak kikiáltott országok pedig nem törődtek a békeszerződésben elfogadott kisebbségvédelmi jogokkal. Az a tisztviselő vagy tanár, aki nem esküdött fel az új államra, szedhette sátorfáját. Az elkobzott földekből magyarok alig-alig kaptak, inkább a többségi nemzethez tartozókat telepítették be, s teremthettek új egzisztenciát, míg a magyaroknak a betevő falatra is alig tellett. Aktív ellenállásra alig volt lehetőség, ahogy passzívra sem, ráadásul ez utóbbi csak a tömbben élő magyarságnak nyújtott alternatívát. Maradt az önképzés lehetősége, amelyben az erdélyi Márton Áron püspök járt elöl jó példával. Vagonok százai hozták a repatriálókat, akik elvesztve munkájukat, kenyerüket, inkább az anyaországba költöztek, s évekig tengették életüket a rendező-pályaudvarokon félreállított szerelvényekben. De voltak olyanok is - köztük Kós Károly - aki inkább hazatelepült szülőföldjére, hogy példát mutasson honfitársainak. Erdélyben az egyházi földek jelentős részét elkobozták, ezzel megaradást biztosító kultúra finanszírozásának szinte egyetlen forrása is elapadt.

A '20-as, '30-as években számtalan köztéri alkotás emlékeztetett az ország csonkításra, Aradi, Fiumei utca emlékeztetett Szentendrén az elcsatolt területekre. Tanítás előtt és után a Magyar Hiszekegyet imádkozták. A béke aláírásának helye is szimbólummá vált: eszerint Trianon latinul annyit tesz: háromszor nem, ebből alakult ki a nem, nem soha jelszó.

A második világháború előestéjén, a müncheni konferencián a négy nagyhatalom megegyezett abban, hogy Csehszlovákia és Magyarország között fennálló vitás kérdéseiben Németország és Olaszország döntsön. Az első bécsi döntésben a Felvidék magyarok lakta része került vissza, a második bécsi döntésben pedig Észak-Erdély került vissza, mindkettő Nagy-Britannia és Franciaország beleegyezésével. Ezt a persze a győztes hatalmak a világháború végén elfelejtették. Csehszlovákia felbomlása után Kárpátaljára vonultak be a magyar katonák, a nyugati hatalmak fenyegetése ellenére pedig a Délvidékre. Ez utóbbi volt a hadüzenet alapja, így Magyarország hivatalosan is belépett a második világháborúba.

1945 után visszaállították az 1938 előtti határokat, ráadásul a pozsonyi hídfő három települése is Csehszlovákiához került.

A kommunista diktatúrában nem volt szabad Trianon igazságtalanságáról beszélni. Rákosi és Kádár elvtársak az internacionalizmus jegyében a szőnyeg alá söpörték a határon túli magyarság ügyét, míg az utódállamokban a kommunizmus építése mellett továbbra is építették a nemzetállamot, újra nehéz sorba kényszerítve a magyarságot. A Magyar Népköztársaság olyan magas fokra vitte az elhallgatást, hogy a rendszerváltoztatás idejére az erdélyi magyarból román, a felvidékiből szlovák, a kárpátaljaiból ruszki, a délvidékiből jugó lett.

Az elmúlt húsz évben számtalan kötet jelent meg, amely Trianonnal foglalkozik, ezek közül sok a tudományosság alapvető ismérveit is nélkülözi. Tévhiteket, téveszméket megfogalmazó iratok tömkelegével találkozhatunk a könyvespolcokon, amelyek nem a megoldást keresik. Nemzeti tragédiánk feldolgozása mind a mai napig nem történt meg. A 2004. december 5-én tartott népszavazás eredménye mély sebet ütött a határon túliak lelkében. A Magyar Országgyűlés május 28-án elfogadta a kettős állampolgárságról szóló törvényt, május 31-én pedig a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánították június 4-ét.

A 90. évfordulón felavatandó köztéri alkotások segíthetnek abban, hogy kifejlődhessen egészséges nemzettudatunk.